Kedvesem titka

Nagyon meglepődtem. Tudtam, hogy valamit titkol, vagy inkább csak éreztem. Azt éreztem, hogy megváltozott. Mégis annyira meglepett a dolog, hogy hirtelen nem is tudtam, mit kezdjek a felismeréssel.

Azt hiszem legjobb, ha az elején kezdem. Kedvesemmel lassan hét éve élek együtt. Na igen, erre mondják, hogy a hetedik év a kritikus. De mi nem vagyunk babonásak, ezért ez a hetes szám az ügy szempontjából teljesen mellékes.

Szóval hét éve élünk együtt és egy kezemen meg tudom számolni hányszor vesztünk össze. Nem az egymásra morgásokra gondolok, hanem az igazi kenyértörésig fajuló összeveszésre. Ilyen szerencsére nem sok volt. Ezért is mondják a barátaink, hogy ideális pár vagyunk. Remekül összeillünk.

Ilyen előzmények után váratlanul ért, hogy szembesülni kell a ténnyel, amit felfedeztem.

Az történt, hogy reggel elaludtam, jobban mondva elaludtunk. Kapkodva készültünk. Általában ő kel fel előbb így a tennivalók egy részét kihagyva viharzott el a munkahelyére. Mivel én a munkám nagy részét otthon végzem, ráértem. Reggeli után nekiálltam dolgozni, azonban épp csak elmerültem teendőimben, mikor valami szöget ütött a fejemben. A bizonyíték ott volt reggel is csak nem vettem észre. Valahogy átsiklottam felette. Gondolom ő is a kapkodásban felejtette elől. Amikor újra megnéztem, és alaposan megvizsgáltam, minden kétséget kizárva bizonyította kedvesem hűtlenségét. Mi mást bizonyíthatna? Annyira egyértelmű.

Délelőtt telefonált a kedvesem és negédesen érdeklődött, hogy minden rendben van-e? Én persze hűvös voltam és kimért, amit így a telefonon keresztül is megérzett és próbált faggatni. De nem hagytam magam, úgy éreztem, ezt nem lehet telefonon megbeszélni.

Igyekeztem dolgozni, de nem ment, az agyam egyre csak járt, teóriákat állítottam fel pró- és kontra. Egy férfiember nagyon a szívére tudja venni, ha rájön, hogy megcsalják. Itt azonban többről volt szó, mint egyszerű félrelépésről. Kedvetlenül ebédeltem és a délutáni munkám ugyanúgy egy fabatkát sem ért, mint a délelőtti. Végül nem küszködtem tovább, fogtam magam és elmentem hazulról. Csatangoltam az utcán, beültem egy moziba, de nem tudtam a filmre figyelni. Agyam egyre csak zakatolt. Kerestem a miértet, és a hogyan továbbot. Majdnem nyolc óra volt, mire haza értem. Kedvesem mosolyogva és aggódva fogadott. Istenem milyen kétszínű! Hogy tud így alakoskodni? 

Mikor látta, hogy valami nagyon bánt újra faggatni kezdett. Magamban persze elhatároztam, hogy nem fedem fel a kártyáimat. Kíváncsi voltam, hogy meddig színlel, és mikor vallja be a bűnét.

Este az ágyban hozzám akart bújni, de elhárítottam a közeledését. Fáradtságra és fejfájásra hivatkoztam. Tisztára úgy viselkedtem, mint egy nő. Persze az elutasítást zokon vette és megsértődött. Na hiszen – gondoltam – még ő van megsértődve!

* * *

Másnap reggel tüntetőleg nem keltem fel. Kedvesem szokásos módón készülődött, és mivel látta, hogy nincs bennem hajlandóság semmire, a reggeli kávémat az éjjeliszekrényre tette. Elmentében puszit nyomott az arcomra és közölte, hogy később jön, mert egy kis dolga van.

Mint akiben egy kést forgattak meg úgy ért a felismerés. A szeretőjével találkozik. Mondani akartam neki valamit, de mire megfogalmazódott bennem, már elviharzott. Talán jobb is.

Ez a nap ugyanúgy önmarcangolással telt el, mint az előző. Csatangoltam az utcán, mert éreztem, semmi értelmeset nem tudnék alkotni. Megebédeltem egy olcsó étteremben, majd egy kocsmában megittam egy felest. Jól be kellene rúgni, gondoltam, de elhessegettem a gondolatot. Nem bírom az alkoholt, már ennek a felesnek is éreztem a hatását. Elmúlt öt óra mire hazaértem, de még nem volt otthon. Nem csodálkoztam, hiszen mondta, hogy később fog jönni. Magamban azonban elhatároztam, hogy tiszta vizet öntök a pohárba.

* * *

Most itt állok az ablak előtt és lesem, a kedvesemet amint a villamosról leszállva siet haza. Nézem a magabiztos boldogságot sugárzó járását. Na igen, neki megvan az oka a boldogságra, hiszen elérte, amire vágyott. És én? Velem mi lesz? Eldob, mint egy rongyot?

Nagyot sóhajtok, ahogy nézem. Végig gondolom egész eddigi kapcsolatunkat. Milyen boldogok voltunk mikor összeköltöztünk! Mennyi közös emlékünk van. Volt – javítom ki magam gondolatban.

Nem tudom elképzelni nélküle az életemet.

„Pedig barátocskám, meg kell barátkozni a gondolattal”.

A vacsorát csöndben költjük el. Érzem, hogy vibrál körülöttünk a levegő, végül nem bírom tovább és megkérdezem.

   – Hol voltál?

   – Később akartam elmondani, de ha már így a rákérdeztél – néz rám sugárzó arccal. –  A nőgyógyásznál voltam. Állapotos vagyok – mondja valami földöntúli boldogsággal.

   – Tudom!

   – Tudod? – kérdezi döbbenten. Válasz helyett az asztalra teszem a terhességi tesztet.

   – Ez hogy került hozzád?

   – Tegnap reggel a fürdőszobában felejtetted.

   – Kerestem, de azt hittem kidobtam.

   – Magyarázattal tartozol, nem gondolod? Ki a gyerek apja?

   – Mi az, hogy ki a gyerek apja? Hát te! Te lökött.

   – Nem lehetek a gyerek apja, te is tudod – horkantom egy szuszra. – Megmondta az orvos, hogy nem lehet gyerekem. Vagy már elfelejtetted?

   – Nem egészen ezt mondta! – csattan fel. – Azt mondta gyógyszeres kúrára van szükséged és akkor lehet gyereked. Fel is akarta neked írni, de te elutasítottad. Az a nagy férfiúi hiúságod nem engedte.

   – Na, látod. Most elismerted, hogy nem tőlem van a gyerek.

   – Ki a fészkes fenétől lenne? Azt beismerem, hogy én nem vagyok olyan fafejű, mint te. Felírattam a gyógyszert és három hónapja minden reggel szépen megiszol tíz cseppet a kávéddal együtt.

Nagyon buta képet vághatok, mert csak áll és valami elemi erővel tör ki belőle a kacagás.

   – Ó te szamár! Te nagy szamár! Lehet, mégsem kellene ez a poronty, mert, ahogy így elnézlek teljesen alkalmatlan vagy még az apaságra.

Felkapom és pörgetem, csókolom, ölelem.

   – Na, na! Vigyázz! Még kinyomod belőlem ezt a kis emberkét.

Óvatosan teszem le, hiszen tudom: egy kismamára nagyon kell vigyázni.

Budapest, 2011. február 08.