Feladom! Tudom, hogy vannak ilyen napok. Ilyenkor bedugul a város és lehetetlen bárhova is eljutni időben. Csak ülök az autóban és araszolok. Hagyom, hogy a forgalom lassú hullámai engedjenek számomra pár méter előrehaladást. Nagyobb gond az volt, hogy a mobil is lemerült és a szivargyújtóról működő töltőt nem találom a kesztyűtartóban.
Mint egy önként vállalt karanténban úgy ülök magányosan a kocsiban. Nézem a mellettem ellenkező irányba araszoló gépkocsikat és megpróbálom kitalálni, kik lehetnek. Némelyikükhöz egész kis történetet illesztek.
Amikor ezt megunom, Nikiről kezdek ábrándozni. Szegény Niki vár és biztosan nem tudja elképzelni, miért nem jövök. Ülök magányosan a kocsiban, és azon töröm a fejemet, hogyan tudnám értesíteni Nikit?
Lassan egy éve élek Nikivel, és egyre jobban érzem, hogy nem tudok nélküle meglenni. 
Ha már nem érek oda időre a találkára legalább gondolatban, megcsókolom. Ha megcsókolom, akkor meg is ölelem. Ha megölelem, akkor simogatom is. Meg kellene kérni a kezét.
Hátulról rám dudálnak. Arra eszmélek, hogy majd kétkocsinyi üres hely van.
- Jól van, megyek, mit vagy úgy oda – mordulok fel és az előttem lévő kocsi után gurulok. Közben az órámra pillantott és meglepetten látom, hogy megállt.
- Na még ez is – dohogok hangoson. Mint egy XXI. századi modern remete. Számomra megállt az idő. Ezen jót nevetek. Mellettem az ellenkező irányba haladó, azaz nem haladó kocsiban egy pasi ül és telefonál. Le kellene engedni az ablakot és elkérni a mobilját, felhívni Nikit. Biztos ő is próbál hívni, és nem tudja mi történt.
Csoda történt egyfolytában majd 50 métert haladtunk. Bekapcsolom a rádiót, és keresgélni kezdek az állómások között. Valahogy semmi nem köti le a figyelmemet. Újra el kezdem figyelni a többi kocsiban ülő embereket, majd egy mellettem elrobogó villamost, amelyben valamennyien elférnénk, akik most a kocsiban ülünk és araszolunk. Arról nem is beszélve, hogy tíz autóból hat-hétben egy ember ül.
Ülünk és araszolunk, mint a birkák, akiket terelnek, megfoghatatlan céljaink felé, és egyikünk se ér oda időben. Lehet Niki is, késik. Nem szokása, de ha kocsival jön, akkor ő is remeteként ül a kis Nissanjában. Niki, mint remete, ezen, megint elmeditálok. Újabb dudálás újabb harminc méter. A gépkocsi órája szerint egy órás késésben vagyok. Egy óra remeteség, egy óra magány. Kikapcsolom a rádiót és újabb tíz métert „száguldok” előre. Váratlanul meglódul a sor és egyfolytában majd kétsaroknyit, megyünk. Egy ízben még hármasba is felkapcsolok. Lehet, nem kellett volna, mert rögtön meg is állunk.
Fél óra araszolás után, mely alatt volt időm kiszámolni, hogy ebben az ütemben haladva még fél óra és megérkezem, haladtam vagy ötszáz métert.
Utálok kocsiban rágyújtani, de most kivételt teszek. Ha Niki látná, biztos mondaná, hogy következetlen vagyok. Na de ez rendkívüli helyzet, le kell vezetni a feszültséget. Miért is? Mert itt rohadok a kocsiban lassan másfél órája és tálán öt-hat kilométert tettem meg. Még van legalább három. Az én drága Nikim meg vár. Valamivel ki kell engesztelni. Szombaton elviszem vacsorázni, azt szereti.
Megpróbálom újraéleszteni a mobilomat, hátha pihent kicsit. Bekapcsolom, beírom a pin kódot, eddig megy. Tárcsázok, ezt már nem bírja, az első kicsöngésnél pittyeg és kikapcsol.

Végre megérkezem. Leparkolok, keresem Nikit. De nincs itt. Talán elment haza? Keresek egy telefonfülkét, hívom, de csak az üzenetrögzítő jelentkezik. Rámondom, hogy megérkeztem itt vagyok, és azt is mennyire szeretem.
Várok rá egy kicsit, leülök egy teraszra, rendelek egy kávét. Mindegy hol ülök, a kocsiban vagy itt. Illetve dehogy mindegy, itt megnyugtatóbb csak Niki hiányzik. Miért is akartunk találkozni? Azt mondta meglepetése van számomra. Szeretem a meglepetéseit.
Valaki hátulról befogja a szemem. Megérzem Niki parfümjét, majd elém penderedik és puszit nyom az orromra.
 - Ne haragudj, kérlek. Mostanáig a dugóban araszoltam. Úgy éreztem magam, mint egy XXI. századi remete.

Budapest, 2008. április 24.